luxporno.ru
Semmi, legyünk túl ezen az egészen, és zárjuk le ezt a közel 20 évet végre. Nem értek semmit Kezdjük ott, hogy a film első felét azzal töltöttem, hogy próbáltam dekódolni, mi és miért történik. Jennifer Lawrence és Nicholas Hoult például már úgy hivatkoztak magukra, mint akik már nagy öregek, és kvázi példát mutatnak az újaknak. Mondja ezt a babaképű Jennifer Lawrence (28 éves) és a még nála is babaképűbb Nicholas Hoult (29 éves), akire a nála öt évvel fiatalabb Tye Sheridan (Küklopsz) a film egy részében úgy hivatkozik professzorként, mintha öt helyett ötven év lenne köztük. És akkor ott van a kopaszra nyírt James McAvoy, aki baromi jó színész, de félreérti a higgadt, tekintélyt parancsoló, apáskodó Xavier professzor szerepét, helyette csak egy ripacskodó kerekesszékest alakít, aki még a bátyszerepre is kevés, nemhogy a mutánsok szellemi vezetőjének. Ez az egyik legnagyobb probléma az X-Men-filmekkel. Az elején zseniálisan megtalálták Stewartot, McKellent vagy éppen Jackmant a legfontosabb szerepekre, majd később a színészeket látványosan nem az alapján válogatták ki, hogy melyik karakterhez ki illik, hanem csak menő neveket akartak a stáblistán.
Persze megszokhattuk korábbról, hogy egy-egy történetszállal nem kezdenek semmit (Az eljövendő múlt napjai záró képsorában a Strykerként pózoló Misztik szála sem lett kibontva), de ez egy olyan kaliberű "Hogy mi!? " pillanat, ami az egész film hangulatának megágyaz. Annyi sebből vérzik ezután az egész narratíva, hogy komolyan nem tudom, hogyan folytassam. Mint kiderül, Charles elnyomta az édesanyja balesetét okozó kis Jean-ben az életben maradt édesapja emlékét, hogy ezzel is segítse feldolgozni a fájdalmát. Ez egy olyan szintű ostoba és botrányos lépés Charles részéről (aki az egész film során elképesztően antipatikus), amit abszolút nem szoktunk meg a bölcs professzortól. Persze, Az ellenállás végében is hasonló a helyzet, de itt még arra is rátesznek egy lapáttal és szerintem a legtöbb pszichiáter, vagy pszichológiában jártas néző nekivágta a popcornt ezen a ponton a vászonnak. Charles viselkedésére Misztik és Bestia felhívja a figyelmet, akik igyekeztek megint csak minél kevesebbszer a sminkben maradni (hová tűnt a "Mutáns, légy büszke" mottó Az elsőkből), cserébe megint elővették kettejük szerelmi szálát, amiről a mai napig nem tudták eldönteni a készítők az elmúlt 8 év során, hogy akarják-e ezt vagy sem.
Főleg azok után, hogy az elmúlt években milyen komplex főgonoszokkal találkozhattunk a mozikban. Ehhez az elcsúszáshoz erősen hozzájárul Jessica Chastain (aki többek között az Interstellar Murph-je) elképesztően gyenge alakítása is. Korábbi szerepeihez képest nagyon karakteridegen produkciót nyújtott. Forrás: Ha már a színészeknél tartunk: a csapat castingja még mindig telitalálat, ám látszott az alakításokon, hogy lett volna még mit csiszolni. Elsőosztályú színészekről beszélünk, mégis olyan hatást keltettek a vásznon, mint akik a hátuk közepére sem kívánják a filmet. Sophie Turner és Michael Fassbender kiemelkedően alakított, de például a Széttörvéből ismert James McAvoy és a Ready Player One-ban feltűnt Tye Sheridan eléggé takarékra tették magukat. Sok karaktert szinte teljesen kihagytak, egyszerűen nem jutott rájuk elég idő. Talán a játékidő hosszabbításával javítani lehetett volna a hiányosságokon, hisz az eddigi X-Men-filmek nagy része több mint két órás volt. (Így nem is csoda, hogy ez kevésnek bizonyult egy összetettebb cselekményszál felépítéséhez. )
Claremont az elkerülhetetlen végzethez vezető ösvényen járva szembesíti az X-eket legnagyobb félelmükkel. A Főnix a csapat megtestesült rémálma, az a fajta fenyegetés, amely nem kívülről érkezik, ennek megfelelően fel is veti azt a kényelmetlen kérdést, ami ellen Xavier fáradhatatlanul harcol emberemlékezet óta: mi van akkor, ha igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy a mutánsok tényleg megbízhatatlan, közveszélyes két lábon járó fegyverek, akik nem képesek hatalmuk kordában tartására, ennél fogva az emberekkel való békés együttélés, amiért a professzor is szakadatlanul dolgozik, eleve lehetetlen. A sztori fontos, az egész X-Men-univerzumra kiterjedő témákat boncolgat, ezért elengedhetetlen az ismerete minden magára valamit is adó rajongó számára, és bár egy későbbi retconnal szépen karóba húzták a történet tragikus mivoltát, csak hogy az X-Men legszívfacsaróbb sorsú női karaktere se maradjon halott (az új kánon szerint a Főnix Erőnek nevezett kozmikus entitás lemásolta Jeant, aki közben hibernációban feküdt az óceán fenekén – hát igen, ez az amerikai mainstream képregény), mindez szerencsére nem sokat von le a Sötét Főnix jelentőségéből és értékéből.
Nem úgy, mint az Amerika kapitány: Polgárháborúban (2016), ahol egy percig nem kételkedtem abban, hogy egyik karakter sem fog fűbe harapni. És ezt a hangulatot csak fokozni tudták a temetés utáni párbeszéddel Charles és Hank között a konyhában, mely talán az egész széria egyik legkeményebb és legszívbemarkolóbb jelenete volt! "Hagyd ezt a hülye 'barátom'-ozást, Cahrles és menj az utamból! (…) Te mindig sajnálkozol Charles és beszédet tartasz, de ez már senkit sem érdekel…" Érdekes, hogy Magneto karaktere egészen a film feléig fel sem tűnik. Nagyon kíváncsi voltam, hogy mihez kezdenek Erikkel, mivel az utolsó részben nagyon nagy csalódás volt, amit vele műveltek. Szerencsére pozitívan csalódtam. Az egyik kedvenc jelenetem az volt, amikor Erik elővette a poros ládikát a szekrény alól, melyben személyes emlékeit és a kulitikussá vált sisakját tartotta. A helikopteres jelentben, továbbá a Főnixszel való találkozásakor és a vonatos jelentben is nagyon jó jelenteteket és szövegeket kapott. Habár, a metrós jelenetét elnézve, inkább Magnetóra bíztam volna a 3-as Metró felújítását, úgy néztem, könnyedén megoldotta volna a dolgokat.
X-Men: Sötét Főnix (Dark Phoenix), rendező: Simon Kinberg, szereplők: Sophie Turner, Jennifer Lawrence, Jessica Chastain, James McAvoy, amerikai akciófilm, 114 perc, 2019. (16) Hamvába holt Jane Gray/Főnix karaktere a kezdetek óta jelen van és most úgy kapott saját filmet, hogy közben le is zár egy közel két évtizedes korszakot. Az eddig kizárólag íróként tevékenykedő rendezőn túlnőtt a feladat, az X-Men: Sötét Főnix egy látványos, de nem igazán méltó búcsú kedvenceinktől. Mutánsok nem nyavalyogtak még ennyit, a sötét tónusokat és a tesze-toszaságot még a DC is megirigyelhetné. 1975-ben járunk, a 8 éves Jane Grey/Főnix (Summer Fontana) akarva-akaratlan autóbalesetet okoz, melyben – úgy tudja – szülei életüket vesztik. Charles Xavier professzor veszi pártfogásába, aki felismerve a lány félelmetes erejét, mentális blokkal és szép szavakkal igyekszik őt korában tartani. 1992-ben az Endevaour űrsikló bajba kerül és mivel emberek és mutánsok éppen békében élnek, az Egyesült Államok elnöke az X-Men segítségét kéri.
Az X-Men mozik új vonala is maga mögé utasította a Sötét Főnixet: a 2011-es X-Men: Az elsők 55 millióval, az X-Men: Az eljövendő múlt napjai 90 millióval, az X-Men: Apokalipszis pedig 65 millióval nyitott. A fentiek fényében tehát az X-Men: Sötét Főnix nem csak kritikai szempontból lesz bukás, hanem anyagi sikerre sem számíthat. Jövőre még elvileg jön a 2017-ben leforgatott és azóta tologatott Új mutánsok. Ezt követően azonban végleg búcsút intünk majd a Fox X-Men szériájának, a Marvel Studios előtt pedig adott a lehetőség, hogy tiszta lappal kezdjen újra mindent. Remélhetőleg az a reboot sokkal jobb minőségben készül majd el, mint az X-Men: Sötét Főnix. Ti láttátok már a X-Men: Sötét Főnixet? Ha igen, akkor hogy tetszett? Jöhet még több film, sorozat, könyv, képregény? Katt ide!
A Sötét Főnixben ugyanazt a hetvenes évek derekán, illetve a nyolcvanas évek legelején megjelent képregényt vette alapul, amelyet egyszer már ő maga feldolgozott Az ellenállás vége alcímű részben. Arról a történetről van szó, amelyben a telekinézisre és telepátiára képes, vagyis eleve nagyon erős Jean Grey kozmikus sugárzás áldozatává válik. Nem hal meg, hanem még erősebb lesz, az új hatalmát azonban már nem tudja irányítani, és elhatalmasodik rajta a téboly. Kinberg új olvasatában – az előzőről szót se ejtsünk, Az ellenállás végében egyáltalán nem vették komolyan az alaptörténetet – a Sötét Főnix valójában Jean Grey felnőtt énje, aki szembesül mélyre temetett, gyerekkori traumáival. A film kezdete biztató: a "kozmikus sugárzás" nyilvánvalóan értelmetlen marhaság, viszont látszólag az alkotók is inkább a poszttraumás stressz, illetve súlyosabb mentális betegségek szimbólumaként tekintenek rá. Mindez összekapcsolódik a "pusztító nőiség" kimeríthetetlen toposzával, amelyet a fősodorbeli Hollywood feminista reneszánszában illő volna megnyugtató módon lezárni, illetve felülírni.
Értelem alig tetten érhető abban, ahogy a komikus fénylény az űrmentőakció után belé hatol és elmásítja a pszichéjét. Megelevenedett kataklizma helyett egy álmosan toporzékoló, koraérett kislányt látunk, aki azt se tudja, mit akar, csak ez a zsenge szabadságvágy pumpálja belülről. A mélypont azonban szegény Jessica Chastain: hidrogénszőke hajával és irritáló fapofájával bicskanyitogató jelenség. A párbeszédek eleve borzasztók, de a szöveg az alakváltók népéről és a Jean-t megszálló űrerő háttere olyan jelentéktelen kotyavalékgőz, hogy még a film klimaxharca előtt teljesen elfelejtjük. Hiába piszkálják Jean felelősségét a halálesetekben, amiket akaratlanul okozott, vagy akár Xavier-ét, aki egy mentális blokkal titokban elnyomta a lány erejét. Az egésznek annyi lenyomata marad a nézőben, hogy a zavarodott vöröshajú lánylényt megkörnyékezi az alantas fehérhajú, beszív egy adagot a szupererejéből, majd amaz végre a fejéhez kapva leiskolázza, és eltűnik. Azóta sok online-kritikus a széria mélypontjának kiáltotta ki az X-men: Dark Phoenix-et.
Ami pedig a záró képsorokat illeti, nagyon, de nagyon tetszett Erik és Charles jelenete! Egyrészt, a Sötét Lovag: Felemelkedés záró képsoraira emlékeztet (2012), melyben Alfred megpillantja régi gazdáját, Bruce Wayne-t és Selina Kyle-t az Arno partján. Máig az egyik kedvenc zárójeleneteim közé tartozik az a pár perces videó. "- Na, milyen a nyugdíjas lét…? - Mit keresel itt, Erik? - Meglátogatom a barátomat! - Játszunk egyet? - Nem, ma nem, köszönöm. - Egyszer, nagyon régen, megmentettél engem és otthont kínáltál nekem. Szeretném ugyan ezt tenni! (... ) Csak egy partit, mint akkor, régen... kíméletes leszek! - Nem, nem leszel. " Másrészt pedig, ez a jelenet szépen keretbe foglalja a két főszereplő történetét. És most, itt nem csak a folyamatosan visszatérő sakkjátszmákra gondolok, hanem, hogy ezúttal Erik tud segíteni Charleson, akit ismét barátjának nevez. …Szép lezárása volt ez az elmúlt tíz, illetve majdnem húsz éves X-Men filmes történelemnek! Ha tetszett a cikk, iratkozz fel a blog csatornáira!