luxporno.ru
Az erőműben megtermelt energiát természetesen nem közvetlenül helyben használták volna fel, az osztrák Melkhez hasonlóan föld alatti kábeleken táplálták volna be az országos hálózatba, semmiféle oszlopok nem rontották volna a táj képét. A nagymarosi vízlépcső a tervek szerint a Duna 1696, 25 folyamkilométer szelvényében létesült volna, névadó térség fölött mintegy ötszáz méterrel. A duzzasztás szintje Esztergomnál a jelenlegi árvízi szint körül mozgott volna, feljebb, Komáromnál pedig a középvizek szintje alatt marad. Árvizek idején a duzzasztás természetesen megszűnik, a víz az addigi értékeken, de lényegesen nagyobb biztonságot nyújtó tározótöltések között vonult volna le. A két parton épült volna fel a 2x34x274 méteres iker hajózsilip, a jobb parton a duzzasztómű 7x24 méter nyílású billenő szegmens táblákkal. Középen helyezkedett volna el a hat vízszintes tengelyű csőturbinával felszerelt erőtelep. Egy-egy turbina maximális teljesítménye 27, 4 megawatt lett volna, ezt hattal megszorozva 164, 4 megawatt állt volna elő.
Egy ingadozó alumínium létrarendszeren kapaszkodunk fölfelé, négyszer-ötször is irányt kell váltanunk, amíg felérünk a javításra előkészített turbinához. Egy kis kerek nyíláson keresztül kell bemásznunk a belsejébe, a karunkat előre kell nyújtanunk, mert ha leengednénk a testünk mellé, nem férnénk be. A turbina méreteiben egy teherszállító repülőgéphez hasonlít, a belseje sötét, mint Jónás cethalának a gyomra. Ahogy felegyenesedem a zárt térben, elfog a klausztrofóbia, önkéntelenül visszalépek néhány fokot a létrán, idegeimet megnyugtatja, ha legalább a lábam kint van. Valaki egy kézilámpával körbevilágít, a turbina már tizenötéves, de a belső falán sehol sem látni berágódást vagy korróziós nyomot; készítői annak idején hibátlan munkát végeztek. Örülök, mikor kimehetünk a szabadba, a vízlépcső jobboldali létesítményét, a hajózsilipet nézzük meg. A magaslati őrszobából rendőrök figyelik a folyón közeledő hajókat, lámpajelzéssel tiltanak vagy adnak elhaladási engedélyt. A két hajózó kamrát napi 30–40 vízi jármű veszi igénybe.
Ez a megoldás két előnnyel rendelkezett: viszonylag gyorsan meg lehetett valósítani és módot adott az átemelt vízmennyiség igények szerinti szabályozására – minden más azonban ellene szólt. Horváth József tájékoztatójában megemlít néhány szembeötlő hátrányt: "…elegendő vízmennyiség esetén évi többmilliárdos üzemeltetési költséggel jár (beleértve az üzemköltség mellett a telepítés és a kimentés költségeit is); folyamatos, a nap minden órájában ható zaj- és környezetszennyezés (füst, gázok, korom, olajszennyeződés stb. ); csapdahelyzet, mivel a vízmennyiség öt százalékát meghaladó kivétel esetén (tehát jelenleg már nyolc köbméter/másodperc fölött) a szlovákok hozzájárulása szükséges a határvízi bizottságban…" (Maga az elgondolás, hogy a megszokott vízből áramot termelő folyamat helyett áramból termeljünk vizet, olyan képtelenség, hogy Tompai Gézát egy nagyszerű paródiára ihlette. Az Elefántot a Szigetközbe! című írásában azt javasolta, hogy a szivattyús vízpótlás továbbfejlesztéseként telepítsenek a Szigetközbe idomított elefántokat, amelyek nagymennyiségű vizet szívnak fel, majd a kijelölt helyen visszaköpik.
Az első igazán komoly károkat a pockok okozták. A rágcsálók eddig is nagy számban tenyésztek a hullámtéren, de az évente többször is végigvonuló árvizek rendre elpusztították őket, most a szárazzá vált területen viszont mérhetetlenül elszaporodtak. A pockok megrágták a kétéves feketenyár gyökereit, a kis fák aztán gutaütésszerűen, tömegesen pusztultak el. A középkorú és idős erdők még inkább tartották magukat, de a nyár közepén ezek is elhullatták a leveleiket, elveszítve így a vegetációt biztosító felületeket. A meder melletti 2–300 méteres sávban két-három éven belül le kellett termelni az ott élő állományokat. Az értékesítés alig fedezett valamit is a veszteségekből. A magyar szabványok iparfák esetében kizárják a száradék felhasználását, ha pedig tűzifaként próbálták volna eladni, a felmerülő költségek meghaladják a bevételt – így a tényleges kár gyakorlatilag az elpusztult fák műszaki értékével volt azonos. A megváltozott termőhelyi körülmények a csemetekerteket is sújtották. Óriási mennyiségű gyökeres dugvány (tizenötezer darab fehérfűz és negyvenötezer darab nemesnyár) maradt eladatlanul.
Sokak szerint a nagymarosi létesítmény rongálta volna a szentendrei Duna-ág víznyerő kútjait, védelmükre különféle műszaki intézkedéseket kellett volna hozni. Az események azonban úgy alakultak, hogy ezekre már nem kerülhetett sor. ) 1986 elején, kevéssel azután, hogy a magyar kormány ismételten elkötelezte magát a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer felépítése mellett, a rohamozó zöldek kampányba kezdtek az üggyel kapcsolatos népszavazás kiírása érdekében. "A társadalomnak jogában áll tudni, milyen áldozatot követel tőle egy-egy gazdaságpolitikai döntés, hogy az ezzel együtt járó áldozatot vállalja-e, a következményeit elviseli-e? " – mondja, többek között, az Elnöki Tanácshoz benyújtott kérelem. A dokumentumot heten írták alá: Bába Iván irodalomkutató, Donáth Ferenc közgazdász, Csoóri Sándor író, Kenedi János kritikus, Kis János filozófus, Mécs Imre mérnök és Vargha János, ezúttal mint újságíró – valamennyien vezető személyiségnek számítottak a kibontakozó ellenzéki mozgalomban. Egy ötvenkét oldalra terjedő, 2655 csatlakozó aláírást tartalmazó listát is mellékeltek hozzá.
A továbbiakban nagyrészt az ő adataira támaszkodunk majd. A szakemberek abból az alapvető tényből indultak ki, hogy a vízierőmű-rendszer beépített teljesítőképességét 850 megawattra tervezték, de ebből lejönnek a különféle karbantartásokkal, üzemzavarokkal járó veszteségek. Gyakorlatilag 670–680 megawatt marad, ennek a fele illeti meg Magyarországot. Ezt a létesítményt összehasonlították egy azonos kapacitású szénhidrogén-tüzelésű és egy atomerőművel. A szakértők összeadták a beruházás amortizációs-, üzemanyag-, személyzeti- és egyéb költségeit, majd mindent egybevetve megállapították, hogy a szénhidrogénnel üzemelő erőmű 36, 9, az atom 40, 9, a tervezett vízierőmű pedig 47, 05 filléres önköltséggel állítana elő egy kilowattórányi energiát. Az Energiagazdálkodási Tudományos Egyesület összefoglaló értékelésében túllép ezen az aspektuson: "Ha a villamosenergia termelés egyedüli szempontjából vizsgáljuk, úgy nem gazdaságos a Dunán erőművet építeni. Ha azonban úgy tesszük fel a kérdést, hogy amennyiben duna-szabályozási, hajózási és egyéb okokból kénytelenek vagyunk egy duzzasztóművet építeni, akkor abba érdemes-e beleépíteni egy vízerőművet?
(Ezek után persze nehéz volna kárhoztatni azokat a politikusokat, akik az 1970-es években ügyködtek a szerződések létrehozásán, nekik is meglehetett az alapjuk a maguk tévedéseire. ) Szentágothai további érvként azt hozta fel, hogy az egész világon kialakult gyakorlat szerint nem az új erőművek építése számít a leghatékonyabb energiagazdálkodási formának, hanem a takarékosság. Ez az ügy nálunk még gyermekcipőben jár, pedig több mint harminc százaléknyi tartalékot rejt magában. (A professzornak ez az utóbbi okfejtése termékeny talajra hullott. Később egyes környezetvédők teljes komolysággal azt állították, hogy a nagymarosi erőmű felépítését el lehetne kerülni, ha minden magyar család a körülbelül kétszáz wattot fogyasztó elektroncsöves fekete-fehér tévékészülékét – akkoriban a háztartásokban még ezek alkották a döntő többséget – ingyenes állami juttatásként lecserélné nyolcvan wattot fogyasztó, integrált áramkörös színes tévére. Ez egymillió készülék esetében százhúsz megawatt megtakarítást jelentene, potom harmincötmilliárdos beruházással.